Március második hetében ismét megadta a Jóisten, hogy ellátogassak Gyergyószentmiklósra. A kint töltött egy hét alatt találkoztam Barátaimmal, és - többek között - Bajna Györggyel (költő, újságíró) beszélgettem a dusnoki Trianon emlékműről, annak kezdeményezésről. Meséltem Neki, hogy egy beszélgetés alkalmával Dusnokon valaki azt mondta, hogy szerinte nincs szükség Trianon emlékműre a faluban, mert ezzel provokáljuk a körülöttünk élő országokat, továbbá csak nyalogatjuk a sebeinket. Erre reagálva később Gyuri bácsi írt nekem egy levelet, amiben leírja az Ő álláspontját erdélyi magyarként, Gyergyóból. Alább ez olvasható.

Kedves Dávid!

Miért szorong, fél, reszket, óvatoskodik még ma is a magyarság egy igen jelentős része, amikor hazája, népe tragédiájaként emlegetik – ma már a megcsonkítók utódai is –a Trianonban szentesített diktátumot?

Ki az, aki oktalan műtét után szenvedő édesanyánk tragédiája, szenvedései emlegetése okán sértve érezheti magát, ha csak nem az őt műtő orvos, orvosok, illetve a hamis látleletet szolgáltató, az ajándékot besöprő asszisztencia?

Büszke vagyok arra, hogy a „tőlünk elcsatolt Magyarországon”, ahova emiatt nem minden esetben juthat el a végek erőt és tartást adó életvize, vannak még olyanok, akik úgy vélik, nem szabad csak úgy szőnyeg alá söpörni egy nemzet megrázkódtatását, vétek és gyávaság, mi több sunyiság és alávalóság úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Igenis, emlékeztetni kell az ilyen eseményekre minden időkben, hogy ezzel esetleg más népeken is segíthessünk, hogy ők ne juthassanak drága hazánk sorsára.

Nem tudom, érezte valaha a Tisza-Rába közé szorult, Duna által táplált szent föld lakója azt, amit az elszakítottak, az emlőről letépett dedek: Délvidék, Őrség, Felvidék, Kárpátalja, Erdély magyarjai? Istennek hála, a Mindenható ügyelt, hogy magunkra-maradottságunkhoz, árvaságunkhoz kellő erőt, és hatalmas szívós szívet, hajlíthatatlan magyar gerincet biztosítson.

Nem, nem a kedvezményezett mostoháink örvendhetnek e kincseknek, hanem mi, magyarok. Nem titkolják: irigylik is ezt tőlünk.

Kedves Dávid!

Mondvacsinált minden álfelháborodás a megjutalmazottak részéről, amikor a sértettet akarják alakítani a markukba szottyant szerencsével kapcsolatos esetleges magyar vélemény hallatán. Az internacionalizmus koszos emlőjén felcseperedett, azt cuppogva szopogató nemzedékek azért tartják kényelmetlen kérdésnek egy-egy Trianonra emlékeztető obeliszk, emlékmű emelését, egyáltalán előadás rendezését, mert tudat alatt restellik, hogy annyi éven át lapítottak, miközben még 1956 szellemét is palackba dugaszolták. Na, nem azért, mint a minőségi bort!

A mai fiatalok és a sok-sok tiszta szívű,– illetve nem titok, számos meg is félemlített korosabb magyar – tehát dicséreteset cselekszik, amikor nem hagyja feledésbe merülni édesanyja tragédiáját, amikor nem hagyja, hogy a felelőtlen és felkészületlen sebészek legalább az általuk okozott bajokra ne emlékezzenek.

Mert emlékeztető mindenki számára egy-egy ilyen tett. Fontos, sőt ma már elvárandó, hogy akarat is legyen – minden szinten –rá.

Ha Dusnokon sikerül félretenni a megmagyarázhatatlan óvatosságot,– hiszen kit bánthat a mi fájdalmunk? –, akkor újabb jelét adják az ottaniak annak, hogy dobog még a szívük, legalább ott, ahol meg is teheti: a megmaradt magyarhon-torzóban, ügyel az emlékezetre, ami nélkül se nép, se haza nem lehet.

Nemes dolgotokhoz erőt és tiszta elmét kívánok!

Barátsággal ölellek:

Gyuri bácsi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.