Munkatársuk cikkében (HVG, 2010. február 13.) tárgyilagosan és körültekintően igyekezett bemutatni a délszláv háborúk kora óta sajnos ismét nemcsak tudományos, de politikai jellegű kérdést, a bunyevác népcsoport hovatartozását. A téma kutatójaként a cikkíró kikérte a véleményemet, de a kérdés megértése szempontjából rendkívül fontos néhány tény végül nem szerepelt az írásban. Az egyik a bunyevác népcsoport eredete. Ma már a történettudomány egyértelműen tisztázta, hogy a bunyevácok őshazája a mai Horvátországban a Dinári- és a Svilaja-hegység, illetve Nyugat-Hercegovina területén volt. Ezt bizonyítja nyelvjárásuk is, amely a sto nyelvjárás horvátok által beszélt nyugati ágához tartozik. E területről vándoroltak szét az oszmán törökök balkáni megjelenése nyomán Horvátország más vidékeire, s ma a Horvát Köztársaság lakói közt több százezer bunyevác eredetű horvát nemzetiségű lakos él. A 17. század elején, még az oszmán hódoltság idején, valamint a törökellenes felszabadító hadjáratok korában, 1687 táján került a bunyevácok egy csoportja a messzi Bácskába, s elszakadt a mind a mai napig horvát etnikai területen maradt testvéreitől. A horvátság számos népcsoportból áll (Magyarországon hét, néprajzilag elkülöníthető horvát népcsoportot tartunk nyilván: sokácok, bunyevácok, katolikus bosnyákok, Dráva menti horvátok, Mura menti horvátok, gradistyei vagy nyugat-magyarországi horvátok, „rác” horvátok Dusnok és Bátya községekben), ahogy más európai nemzetek, így a magyarság is. A horvátság nemzeti integrációja során, mint más európai nemzetek, például a németek, több népcsoportból ötvöződött össze egyetlen, egységes nemzetté a modern korban. Ez egyébként érvényes a szerbekre is, bár ezt a szerb történészek általában nem ismerik el. A 19–20. századi nemzeti integrációs küzdelmet is jelentő nemzeti integrációs folyamatokban a bácskai bunyevác népcsoport – legalábbis a titói Jugoszláviában már úgy látszott – integrálódott a horvátságba. Valójában visszatért abba az etnikai közösségbe, amelyből évszázadokkal korábban elszakadt, akárcsak a moldvai csángók a magyarságtól. A 19. század végi magyar forrásokban a bunyevácság azért szerepelhet külön etnikumként, mert az említett nemzetté válási folyamat a bácskai bunyevácok esetében még csak a kezdeteknél tartott. 1913-ban a magyarországi bunyevácok lapja, a Neven is már azt írta, hogy „a bunyevácok a horvát nemzet része.” A második Jugoszlávia széthullásakor Szerbiában részben felmelegítették a 19. századi nemzeti törekvéseket, melyek legszélsőségesebb formája, hogy a horvátság több mint felét számláló katolikus, sto nyelvjárású népességet el kívánták szerbesíteni (ahogy a nagyhorvát eszme képviselői a horvátországi szerbeket nevezték ortodox horvátoknak – asszimilálásuk érdekében). Emiatt a szerbiai kísérlet, amelynek során a helyi bunyevácok (és sokácok) egy részét az 1990-es évek elején önálló népcsoportként kezdték kezelni a szerb hatóságok, nem egészen ártatlan, az egyének (csoportok) identitását tiszteletben tartani akaró szabadelvű ötlet, hanem a horvátság meggyengítését célzó akció volt, a 19–20. századi horvát nemzeti integráció  visszafordításának kísérlete.

SOKCSEVITS DÉNES

IGAZGATÓ, PTE BTK SZLAVISZTIKA INTÉZET (PÉCS)